3x-os pozitív 

Azt hiszem, ez lesz a leghosszabb és legnehezebb írásom, amit valaha is meg kellett írnom. Nagyon nehéz kilépni a komfortzónámból és kitárulkozni mindenki előtt azért, hogy segíthessek.

Sok időnek, pontosan 4 évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy képes legyek megírni a mi nagyon gyors lefolyású tragédia sorozatunkat. Folyamatosan halogattam, pedig tudom, hogy nagyon fontos téma és mindenkinek tudnia kell ezt, de egyszerűen nem tudtam leülni és leírni, amin átmentünk.

Huhh, hirtelen a szívem nagyon elkezdett kalapálni és az ujjaim egyre hidegebbek és merevebbek. Nem gondoltam, hogy ennyi idő után is ilyen kemény.

Remélem ezzel sikerül felhívnom a figyelmet a szűrések fontosságára, illetve mire kell még jobban odafigyelni, pláne ha már Édesanya vagy.

Párommal és az 1 éves kisfiammal nagyon boldogan éltünk, minden olyan tökéletes volt, 

már-már idilli.

Robin a kisfiam mindig is jól aludt, jól evett, szépen játszott, a vállalkozásom jól ment és óriási összhang, harmónia volt az életünkben.

Gondoltuk majd valamikor jöhet a kistesó, de még picit várjunk vele.

Hirtelen ötlettől vezérelve párom szülinapján úgy voltunk vele, hogy ezen az egy napon utat adunk a kistesónak, ha akar, akkor jöjjön, mert hát az úgy milyen romantikus :D

Meg is lepődtünk, hogy pár héttel később pozitív lett a teszt.

Nagyon boldogok voltunk és mennyire menő már, hogy szülinapi baba <3

Szépen jártam a terhesgondozásra, ahol minden rendben volt.

Egyik héten elmentünk pihenni, wellnessezni, amikor a nőgyógyászom láttam, hogy hívott. 

Itt éreztem, hogy valami nem jó, sose szokott ő mobilon keresni. Sikerült visszahívnom idővel és kiderült, hogy a rákszűrésem eredménye pozitív lett és méhnyakrákom van.

Ez az a hívás, aminél az ember lefagy és azt se tudja mit mondjon, kihez forduljon, mit csináljon és valahogy nem is jut az ember eszébe, hogy ez vele megtörténhet, pláne terhesen, mintha ez védene is bármitől.

A mai napig nem tudom miért, de azonnal hazajöttünk a nyaralásból, mintha otthon biztonságban lennénk, vagy nem is tudom megmagyarázni, valahogy haza kellett jönnünk.

Természetesen végigsírtam az utat, néztem Robint, hogy vajon ki fogja felnevelni és a leendő kisbabámat lehet nem is fogom ismerni csak nagyon rövid ideig..... rosszabbnál rosszabb gondolatok kavarogtak a fejemben.

Ilyenkor valamiért mindig a legrosszabbra gondolunk.

Még aznap több doktorral beszéltünk, mindenki nyugtatott, hogy nem olyan nagy a baj, még időben vagyunk, de meg kell műteni.

Volt aki azt mondta azonnal, volt aki azt mondta, várjunk.

Sikerült egy nagyon jó szakembert találnunk, amiért mindig hálás leszek, és ő mondta, hogy nem lesz semmi baj, meg fogok gyógyulni és a baba is jól lesz.

A dokim mondta, hogy ráérünk szülés után a műtéttel, várjuk meg a kisbabánk érkezését.

Közben voltunk a 12. heti genetikai ultrahangon, ahol mondták, hogy az orrcsont rendben, tarkóredő rendben és minden más is. Legalább valami jó hír, a babánk rendben van.

Mennünk kellett újra citológushoz, aki megnézte milyen típusú rákos sejtek találhatóak a méhnyakamnál és kiderült, hogy sajnos a leggyorsabban terjedő fajta, kissejtes.

Így nem volt más, azonnal mentünk műtétre a kisbabánkkal együtt. A dolog pikantériája, hogy mindez a születésnapom alatt zajlott. A műtét jól sikerült, a kisbabánk túlélte. 2 nap múlva ki is engedtek és amint hazaértem hívott a nőgyógyászom. Csodálkoztam is, hogy milyen aranyos, biztos érdeklődik hogy vagyok és tudja, hogy most jövök haza kb.

Hát nem ezért hívott.

Kiderült, hogy a vérképem rossz lett és nagy esélye van, hogy a gyermekem DOWN szindrómás, további vizsgálatok kellenek, jelentkezzek be egy méhlepény biopsziára.

Ezt már nem tudtam befogadni.

Most jöttem ki a műtőből, ahol méhnyakrák miatt műtöttek terhesen és most felhívnak, hogy lehet DOWN kóros a gyerekem?

Biztos voltam benne, hogy ez lehetetlen, még az is eszembe jutott, hogy valaki szivat engem és van egy teszt, hogy vajon mennyi tragédiát bír ki egy terhes nő.

2 hét alatt ezeket a diagnózisokat egyszerűen nem lehet befogadni.

Hirtelen lett citológusom, onkológusom, genetikusom, 2 nőgyógyászom, szülészem. 

Az időzítés szintén a legjobb volt, mert a méhlepény biopsziára bejelentkezni nem lehet most azonnal, kell pár nap átfutás és épp karácsony előtt voltunk.

Mondták, hogy meg kéne várni az ünnepeket, majd mikor megnézték a kartonomat és látták min mentem keresztül éppen, azonnal intézkedtek, hogy még karácsony előtt meg tudják csinálni.

Hirtelen elhíresültem a klinikán és tényleg mindenki nekem akart segíteni. Ennél stresszesebb karácsonyt nem is tudok elképzelni. Nincs rosszabb, mint amikor az ember vár egy eredményt, ami az egész életét befolyásolni fogja. 

December 27-én hívtak, hogy megvan az eredmény és sajnos pozitív, Down kóros a kislányunk.

Na itt összeestem.

Mit is éreztem akkor? Nem tudom leírni, pedig a magyar nyelv igen kifejező, de ezt nem lehet.

Minden összedőlt, minden hirtelen értelmetlennek tűnt, nem értettem, miért történik mindez.

Hogy lehet egyszerre ennyi terhet elviselni? Hogyan szedjem össze magam, hogy ezt a kisfiam ne érezze meg olyan erősen? Egyáltalán hogyan kell ezt túlélni? Mit csináljak? Hogyan maradjak erős?

Mondták, hogy keressek egy szülészorvost, aki beindítja a szülést.

Nagyon sokat olvastunk utána és nagyon sok orvossal konzultáltunk és igen, meghoztuk a döntést és kerestünk egy orvost, aki a frissen vágott méhnyakammal be tudja indítani a szülést.

Mivel ez Karácsony másnapján volt, így mondták, hogy január 5-én tudnak csak fogadni, mert addig senki sem dolgozik.

Így utólag ez egy nagyon-nagyon embertelen dolog volt. Azokat a napokat éveknek éreztem, minden perc óriási fájdalom volt, de akkor olyan sokkos állapotban voltam, hogy egyszerűen nem volt erőm ezen veszekedni, harcolni és nem is tudtam, hogy is megy ez. Utólag megtudtam, hogy ezeket a szüléseket azonnal be szokták indítani.

Végül 18 hetesen megszültem 30 órás nagyon kemény vajúdás és többszöri ájulást követően a kislányunkat halva.

Tudtam, hogy nehéz lesz ezt leírni 4 év után is, de még mindig az egész testem beleremeg és jéghideg verejték lepi el a bőrömet, mikor újra belegondolok, mit is kellett 1 hónap alatt átélnünk.

Szerencsém volt, hogy a párom mindenben mellettem volt és szervezkedett, intézkedett, biztatott, próbált hinni, feltölteni, kikapcsolni. Hol ő omlott össze, hol én, de a lényeg, hogy végig egymás mellett voltunk és tudtam, hogy majd minden rendbe fog jönni. Robin előtt próbáltam erős lenni és inkább akkor kisírni magam, mikor ő alszik, illetve sokat levittem játszóra, mert akkor legalább futkározott és nem közvetlenül rám figyelt, így azt hiszem őt ettől megóvtuk.

A tragédiáim közepette egy nagyon fontos dolgot sikerült megtudnom, amit nem is értek, hogy miért nem mondanak el minden nőnek, aki szül.

Minden szülés után a méhnyak sérül.

Szülés után, ahogy a méhnyak sejtek elkezdenek szépen lassan regenerálódni, akkor picit nagyobb esélye van a nagymértékű osztódásoknak köszönhetően, hogy nem csak a jó sejtek kezdenek el osztódni, hanem a rossz típusú sejtek is, tehát MINDENKI AKI SZÜLT, 1 ÉVEN BELÜL MENJEN EL RÁKSZŰRÉSRE!!!!!

Én 1,5 évvel ezelőtt voltam rákszűrésen, mielőtt ez kiderült volna és igaziból nem is terveztem elmenni még pár hónapon belül, mert hát egy üde 30-as vagyok és velem nyilván ez nem történhet meg.

Kérlek benneteket, tanuljatok a hibámból és menjetek el szűrésekre bármennyire is unalmasan hangzik és azt hisszük, hogy ugyan már, fiatal vagyok, nem fáj semmim, nem lehet baj....

Ha nem esem teherbe a párom szülinapján és így a terhesség miatt nem derül ki még időben a betegségem, akkor lehet a kisfiammal már nem tudnék együtt játszani. 

A másik nagyon fontos dolog, amit ebből leszűrtem, hogy 1 hónap alatt mennyi minden meg tud változni és a feje tetejére állhat az egész világunk. Üljünk le és nézzünk körbe mink is van és becsüljük meg, értékeljük, mondjuk ki, köszönjük meg és legyünk hálásak!